2008. október 3., péntek

Lótörténet, avagy horse-story

Ezt most hallottam és ez már történelem, és én szeretem ezt. Nem az én történetem, nem is loptam, de tanulságos hát tessék:

A második világháború végén járunk, az oroszok már az országban (spájzban :-), szisztematikusan pakolják ki az értékeket (Pesten a front mögött alig kétszáz méterrel, profi csapatok, lista alapján mentek címekre a műkincsekért, de most nem ez a lényeg).

A magyarnak azonban van egy mindennél nagyobb értéke (akkor még így gondoltuk), vagyis "jószága", a LÓ. Illyés Puszták népében van: a magyar két dologba tud szerelmes lenni, szép nőbe és szép lóba. És mivel a szép nőköz is igencsak értünk, ugyanígy értettünk (múlt idő?) a szép és jó lovakhoz.

(Tiszta vicc ma már ilyeneket írni mi? Ciki, idejétmúlt, nem elég globál-emó-funky vagymi.)

Az oroszok elől egy katonatiszt menekíti ki Németországba a katonaság 40 tenyészménjét, gyönyörű jószágokat, a magyar katonai lótenyésztés genetikai csodáit.
A lovak egy német kisvárosban, egy kedves kovácsember színjében lettek elszállásolva, nem fért el mind, ezért ötöt a polgármester vett magához.

Az oroszok elől biztonságban voltak tehát, de az ördög máshonnan bújt elő. A lovakat a felszabadító amerikaiak hajtották, lopták el, amoúgy cantrisan (country-san:). Így lesz kerek történet ugye?

Az öt ló, egy kivételével megmaradt, a Koporsó nevű ébenfekete mén szöget nyelt a polgármesternél, a katonatiszt maga lőtte le. 4 ló érkezett vissza az országba a háború után, a negyvenből.

A katonatiszt lánya még lovagolt rajtuk. Ő mesélte el ezt nekem.
Szilva, köszönöm.

Mért az amik, mért pont a Koporsó, mért szöget? A sors pedig azért teszi mindezt, hogy okosodjunk, vagyis bölcsüljünk belőle. Akinek van füle, hallja.